~6.rész~

Sziasztok megjött az új rész. Nagyon köszönöm az előző részhez a komikat. Nagyon jól esnek, tényleg sokkal jobb úgy írni, hogy az ember tudja, hogy vannak olvasói és, hogy szeretik amit csinál. És a sok oldalmegjelenítést is köszönöm. Remélem ez a rész is tetszeni fog. Ez egy kicsit rövidebb lett. Komizni pedig ér, akinek tetszett nyugodtan komizhat, sokkal jobb úgy megírni az új részt, hogy tudom van akinek tetszik :) 

-Miről beszélsz Lina?-nézett furán Christian-nyugodj meg hallod, van itt nagyon sok élelem, ha nem is ma, de pár nap múlva biztos, hogy megtalálnak minket, annyira nem fogunk letérni. Mégjobban elkezdtem sírni. Christian odajött és megölelt. Felnéztem rá és egy csókot nyomtam a szájára. Meglepődött, de aztán elmosolyodott. Adam pedig nagyon csúnyán nézett, de most ez nem érdekelt. Norán is láttam, hogy kivan. Még a mindig határozott és jókedvű Bud is egy ideg volt. Így ültünk mi öten ebben a csónakban. Már kezdett lecsillapodni a vihar így elaludtunk. Reggel mikor felkeltem a többiek még aludtak. Kimentem a csónak másik felébe, ami nem volt fedett. Ami elémtárult az maga volt a pokol, csak tenger és tenger mindenhol. Egy árva hajót sem láttam. Hirtelen Christian állt meg mellettem. 

-Mondd, hogy megtalálnak minket! Mondd Christian!

-Lina olyat nem mondok, amiben nem vagyok biztos. De nyugodj meg, bízom benne, hogy megtalálnak minket.

-Nyugodjak meg!-ordítottam-Hogyan? Nézz körül itt vagyunk a semmi közepén egy árva lélek sincs sehol. Az útról már biztos letértünk az is lehet, hogy ellenkező irányba haladunk. És én nyugodjak meg, mert biztosan megtalálnak minket!

Közelebb lépett, megakart ölelni. De én elkezdtem ütni a mellkasát, nem bírtam már.

-Hagyjál! Hagyjál békén!-kiabáltam és közben egyre erősebben ütöttem a mellkasát. Nem rá voltam mérges, csak erre a helyzetre. Annyi düh volt bennem, így jött ki rajtam.

-Fejezd már be. Au!-fogta le a kezemet.

-Nem bírom! Haza akarok menni!-most már hagytam, hogy megöleljen. Annyira fura, de ha megölelhetem mindig megnyugszom egy kicsit. Adam is felébredt. Láttam rajta, hogy nagyon bánja a dolgokat.

-Figyeljetek tényleg sajnálom. Nem tudok mit tenni. Így is felemészt a bűntudat.

-Most már vállald a következményt a tetteidért-vetette oda mérgesen Christian.

-Hé. Ne ilyen durván-nagyon megsajnáltam Adamet-nyugi nem tehetsz róla, mással is megtörténhetett volna. Most már mindegy, bízzunk benne, hogy megtalálnak. Már Bud és Nora is felkelt, megreggeliztünk. Nem túl egészséges konzerveket találtunk, amik éppen az ilyen helyzetekre voltak, hogy felhasználják őket. Az a tudat, hogy láttam mennyi konzervünk van enyhítette egy kicsit a félelmemet, mivel jó pár hétre is elegendő lenne. Ugynúgy mint az innivaló is. Egész napunk úgy telt el, hogy vagy unalmasan ültünk a csónakban és beszélgettünk, vagy ültünk a csónakban és csendben gondolkoztunk. Nagyon lehetetlen volt ez a helyzet. Az ember semmit sem tud tenni, hiába akarja. Ahogy lement a nap láttam mindenkin, hogy elvan keseredve, mivel senki sem talált meg minket. Körülnéztem és mindenkinek az arcán fáradságot, félelmet láttam, esetleg Christian volt az aki még tartotta magát és próbálta elhitetni velünk, hogy megtalálnak minket. Nem tudom, hogy ki hitt még ebben. Egy csipogó hang ütötte meg a fülem. Olyan volt mintha telefon lenne.

-Mi ez?-kérdeztem. 

Nora turkálni kezdett a táskájában és előkapta a telefonját. Minden mérgesen fürkésztük, mert nem igaz, hogy nem tudta, hogy ez nála van. 

-Nora, eddig miért nem mondtad, hogy van nálad telefon?-kérdezte mérgesen Christian. 

-Komolyan én se tudtam. A nagy sietségben csak felkaptam a táskám.

-Akkor add ide gyorsan, hadd nézzem meg lehet-e hívni.

Christian csak nyomkodott a telefonon és keseredetten nézett fel ránk.

-Nincs térerő. És sajnos már lefog merülni, azért csipogott. 

Minden szomorúan sóhajtottunk egy nagyot, elszállt az utolsó reményünk is. Már elég későre járhatott így megpróbáltunk elaludni. Engem is elnyomott az álom. Egy szép helyen voltam, amit otthonnak hívnak. Anya ugyanúgy mint máskor jött engem felkelteni, hogy suliba induljak. A tesómmal megint veszekedtünk, hogy kié legyen a fürdő először, de aztán én nyertem. A reggelinél apa újságot olvasott és nekünk ecsetelte a napi híreket. Olyan szép volt minden. De aztán hirtelen elsötétült és egy fekete köd tárult elém és ezt az idilli családi képet egyre távolabb láttam. És én csak kiabáltam csak kiabáltam, mert nem akartam elszakadni tőlük. 

-Lina!-Christian rázogatására nyitottam ki a szemem. 

Tisztára megizzadtam, a hajam is csurom vízes volt. 

-Jól vagy?

-Aha, csak rosszat álmodtam.

A többiek még aludtak.

-Felébresztettelek? Sajnálom.

-Nem dehogy. Még nem aludtam, nem megy, nem tudok elaludni.

Én csak megöleltem. Aztán egymás mellett ültünk ő átkarolta a vállamat. Azon gondolkoztam, hogy most mi ez? Mi ez ami köztünk van?  Egyszer jóban vagyunk, egyszer nem? Nem beszélünk arról, hogy ki mit érez, de mégis ölelgetjük egymást. Mi ez az egész? Azt vettem észre, hogy ő rákulcsolja a kezét az enyémre. Ezek a kérdések pedig tovább kavarogtak bennem. Visszagondoltam a régi énemre, aki elképzelni se tudta mi az a szerelem. És ha kapcsolatra gondoltam, akkor nem ilyen bonyodalmas dologra, ahol az ember azt sem tudja, hogy a másik mit érez, hanem egy egyszerú kapcsolatra amiben a srác szeret és nagyon boldogok vagyunk. Vagy mint a filmekben, csak az a baj hogy az élet nem egy film. Pedig sokszor nagyon jó lenne. Hirtelen felindulásból megszólaltam.

-Mi ez az egész Christian?

-Hmm? Mire gondolsz?

-Hát erre. Erre az egészre, ami köztünk folyik.

-Hogy hogy mi ez?

-Hát érted...Hogy van ez? Egyszer jóban vagyunk, egyszer nem. És nem is az a legnagyobb gond, hanem, hogy rólad semmit sem tudok. Amikor egy kapcsolatra gondolok nem ilyen jut az eszembe, de igaz ki beszél itt kapcsolatról. Én meg te...ilyet még kimondani sem merek. Meg most minek csináljuk ezt egymással? Minek így szórakozni ha ebből semmi nem lesz. Én nem vagyok Nora, hogy csak úgy szórakozok másokkal.      

-De milyen kapcsolatról beszélsz? Igen kezdünk jóban lenni, de ki beszél itt kapcsolatról?

-Jah akkor félreértettem mindent az biztos-engedtem el a kezét.

-Hát eléggé...Lina én bírlak nem arról van szó, csak érted...

-Mit értek? Azt hittem, hogy más vagy mint a többi srác, de rájöttem, hogy nem. Csak húztad az agyamat, hogy aztán úgy kihasználj, utána meg dobtál volna. Hát azt lesheted. Mindegyikőtök egyforma...miért lennél pont te más? És most amúgy sincs kedvem ilyen dolgokkal foglalkozni, vannak nagyobb gondjaim is, mint például az, hogy mikor találnak meg.

Ő nem is szólt, csak felállt és kiült a csónak elejébe. Komolyan mondom elegem van már belőle. Mindig mást mond, és most még leis égettem magam előtte. Én hülye miért beszéltem kapcsolatról? Most biztos röhög rajtam. 

Felébredtem, a veszekedés után annyira ideges voltam, hogy elaludtam. A többiek még aludtak, Christian is. Annyira édes volt. Hiába veszekszünk belül a szívem mélyén nem tudok rá haragudni. Miért is? Azért mert szeretem. Miért nem irányíthatom az érzéseimet? Kinéztem a csónakból és nem hittem a szememnek. Egy szigetet láttam.

Befutottam a többieknek is szólni. 

-Keljetek már gyorsan. Nézzétek mivan kint.

Minden felkeltek. Kómásan feltápászkodtak, aztán amit kint láttak, felélesztette őket. 

-Végre legalább egy sziget!-kiáltott fel Nora.

-Christian mit csináljunk? Evezzünk oda szerintem-mondtam.

-Nem tudom, hogy jó ötlet-e. De itt örökké nem maradhatunk...